Mivel Benő egy kedves és vidámságot sugárzó kutya, a vele való séta során számos mosolyt kapunk a járókelőktől, ezért gondoltunk is arra, hogy minden mosolyért beszedünk egy százast (100 Ft) :)

A tréfát félretéve, sajnos egyre többször találkozunk olyan helyzettel, amelyben - ha Benő nem egy kíváncsi angol cocker spániel lenne, hanem mondjuk egy nagyobb testű, erőteljesebb vérmérsékletű kutya, akkor nehezen tudnánk elkerülni bizonyos veszélyesnek tekinthető szituációkat.

Mire gondolok?

Nem értem, miért van az, hogy a járókelőknek különös ingerenciájuk van ahhoz, hogy a kutyánkat engedély nélkül megsimogassák, vagy legalábbis próbálják megsimogatni. Ennek több formája is ismert számunkra:

1. Éppen nem figyelünk a pórázon sétáltatott Benőre, mert pl. egy kirakatot bámulunk és arra eszmélünk, hogy egy felnőtt, gyerek vagy egészen pici gyerkőc már kap is oda a kutyához és próbálja a fejét megsimogatni, úgy, hogy sem a kutyát, sem minket nem kérdez meg arról, hogy megteheti-e. Erre persze az történik, hogy Benő - mivel nem agresszív - elkapja a fejét és odébb húzódik, és a hívatlan simogató meglepetten néz ránk, hogy miért nem engedi a kutya a simogatást. Megjegyezném, hogy egy agresszívabb, falkavezér típusú kutya egy ilyen közelítésre közvetlen agresszióval – morgással, ugatással vagy harapással is reagálhat!

2. Sétálunk, a kutyára figyelünk, a fenti helyzet változatlan formában megismétlődik, változatlan eredményekkel.

3. Sétálunk Benővel és egy felnőtt, gyermek, kisgyermek megkérdez bennünket, hogy megsimogathatja-e a kutyát. Erre rendszerint azt a választ adjuk, hogyha a kutya engedi, akkor persze. Erre odakap a kutya fejéhez, és meglepődik, ha Benő elhúzza a fejét. Ez a típus szeret kutyát simogatni, csak nem tudja, miként kell. Előfordul, hogy megkérdezem a „neveletlen” simogatótól, hogy van-e kutyájuk, amire gyakran érkezik az a válasz, hogy persze van, és ő bizony hagyja, hogy megsimogassák… Erre azt szoktam válaszolni, hogy naná: az én kutyám is hagyja nekem és a közeli családtagoknak, hogy kérés nélkül megsimogassuk őt!

4. Szinte elhanyagolható számban, de találkozunk olyanokkal is, akik tudják, miként kell egy kutyához közelíteni és megsimogatni, azaz a lent leírtakat ismerik és alkalmazzák.

Nézzük, miként kell egy kutyát megsimogatni!

1. Mindig kérjünk engedélyt a kutya gazdájától, hogy megsimogathatjuk-e a kutyáját, tisztes távolságból - azaz úgy, hogy a kutya ne érezze fenyegetésnek tolakodó jelenlétünket. Ha a gazda azt mondja, hogy ne simogassuk meg, akkor azt rendszerint nem azért mondja, mert nem szereti, ha megsimogatják a kutyáját vagy utálja a gyerekeket, hanem mert pontosan ismeri a saját kutyája reakcióját, habitusát. Másrészt én például az egészen picik (totyogók, 1-3 évesek) szüleinek szinte mindig azt mondom, hogy ne simogassa meg a kutyát, mert még olyan pici, hogy nem tudja a a saját mozdulatait koordinálni, ezért tehet olyan gesztusokat, mozdulatokat, amelyeket a kutya máshogy fog értelmezni, akár ellenséges mozdulatként. Megjegyzem: mindig a gazda a hibás az olyan esetekben, ha kutyaharapás történik. Szóval inkább sértődjenek meg néhányan, minthogy egy pici gyereket megkapjon vagy megijesszen egy kutya.

2. Ha megkaptuk az engedélyt, menjünk oda a kutyához, nyugodt, fenyegetést nem sugárzó mozdulatokkal (ne guggoljunk oda a kutya mellé!) csukott szájjal (ne mosolyogjunk, azaz a kutya nyelvén ne vicsorogjunk rá, mert ez az állatvilágban agressziót, támadási hajlamot jelent), ökölbe szorított kézzel (védjük az ujjainkat) és hagyjuk, hogy a kutya alaposan megismerjen bennünket, azaz megszagoljon. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a kutya a legfontosabb információkat szaglás útján szerzi a környező világról, és csak utána jön a többi érzékszerv: látás, hallás, tapintás, ízek.

3. Ha azt látjuk, hogy a kutya érdeklődik, csóválja a farkát, akkor először a pofája alsó részét simogassuk, majd ha engedi, akkor mehetünk a feje tetejéhez is (buksijához), vagy a hátához, ha engedi!

4. Minden későbbi találkozás során tartsuk be a fenti sorrendet!

Meggyőződésem, hogy a kutyatámadások jelentős részét el lehetne kerülni, ha már egészen kicsi korban megtanítanánk gyermekeinknek, hogy miként kell viselkedniük a kutyákkal és tisztában legyenek azzal, hogy egy kutya nem egy plüssfigura!