Mivel Benő egy kedves és vidámságot sugárzó kutya, a vele való séta során számos mosolyt kapunk a járókelőktől, ezért gondoltunk is arra, hogy minden mosolyért beszedünk egy százast (100 Ft) :)

A tréfát félretéve, sajnos egyre többször találkozunk olyan helyzettel, amelyben - ha Benő nem egy kíváncsi angol cocker spániel lenne, hanem mondjuk egy nagyobb testű, erőteljesebb vérmérsékletű kutya, akkor nehezen tudnánk elkerülni bizonyos veszélyesnek tekinthető szituációkat.

Mire gondolok?

Nem értem, miért van az, hogy a járókelőknek különös ingerenciájuk van ahhoz, hogy a kutyánkat engedély nélkül megsimogassák, vagy legalábbis próbálják megsimogatni. Ennek több formája is ismert számunkra:

1. Éppen nem figyelünk a pórázon sétáltatott Benőre, mert pl. egy kirakatot bámulunk és arra eszmélünk, hogy egy felnőtt, gyerek vagy egészen pici gyerkőc már kap is oda a kutyához és próbálja a fejét megsimogatni, úgy, hogy sem a kutyát, sem minket nem kérdez meg arról, hogy megteheti-e. Erre persze az történik, hogy Benő - mivel nem agresszív - elkapja a fejét és odébb húzódik, és a hívatlan simogató meglepetten néz ránk, hogy miért nem engedi a kutya a simogatást. Megjegyezném, hogy egy agresszívabb, falkavezér típusú kutya egy ilyen közelítésre közvetlen agresszióval – morgással, ugatással vagy harapással is reagálhat!

2. Sétálunk, a kutyára figyelünk, a fenti helyzet változatlan formában megismétlődik, változatlan eredményekkel.

3. Sétálunk Benővel és egy felnőtt, gyermek, kisgyermek megkérdez bennünket, hogy megsimogathatja-e a kutyát. Erre rendszerint azt a választ adjuk, hogyha a kutya engedi, akkor persze. Erre odakap a kutya fejéhez, és meglepődik, ha Benő elhúzza a fejét. Ez a típus szeret kutyát simogatni, csak nem tudja, miként kell. Előfordul, hogy megkérdezem a „neveletlen” simogatótól, hogy van-e kutyájuk, amire gyakran érkezik az a válasz, hogy persze van, és ő bizony hagyja, hogy megsimogassák… Erre azt szoktam válaszolni, hogy naná: az én kutyám is hagyja nekem és a közeli családtagoknak, hogy kérés nélkül megsimogassuk őt!

4. Szinte elhanyagolható számban, de találkozunk olyanokkal is, akik tudják, miként kell egy kutyához közelíteni és megsimogatni, azaz a lent leírtakat ismerik és alkalmazzák.

Nézzük, miként kell egy kutyát megsimogatni!

1. Mindig kérjünk engedélyt a kutya gazdájától, hogy megsimogathatjuk-e a kutyáját, tisztes távolságból - azaz úgy, hogy a kutya ne érezze fenyegetésnek tolakodó jelenlétünket. Ha a gazda azt mondja, hogy ne simogassuk meg, akkor azt rendszerint nem azért mondja, mert nem szereti, ha megsimogatják a kutyáját vagy utálja a gyerekeket, hanem mert pontosan ismeri a saját kutyája reakcióját, habitusát. Másrészt én például az egészen picik (totyogók, 1-3 évesek) szüleinek szinte mindig azt mondom, hogy ne simogassa meg a kutyát, mert még olyan pici, hogy nem tudja a a saját mozdulatait koordinálni, ezért tehet olyan gesztusokat, mozdulatokat, amelyeket a kutya máshogy fog értelmezni, akár ellenséges mozdulatként. Megjegyzem: mindig a gazda a hibás az olyan esetekben, ha kutyaharapás történik. Szóval inkább sértődjenek meg néhányan, minthogy egy pici gyereket megkapjon vagy megijesszen egy kutya.

2. Ha megkaptuk az engedélyt, menjünk oda a kutyához, nyugodt, fenyegetést nem sugárzó mozdulatokkal (ne guggoljunk oda a kutya mellé!) csukott szájjal (ne mosolyogjunk, azaz a kutya nyelvén ne vicsorogjunk rá, mert ez az állatvilágban agressziót, támadási hajlamot jelent), ökölbe szorított kézzel (védjük az ujjainkat) és hagyjuk, hogy a kutya alaposan megismerjen bennünket, azaz megszagoljon. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a kutya a legfontosabb információkat szaglás útján szerzi a környező világról, és csak utána jön a többi érzékszerv: látás, hallás, tapintás, ízek.

3. Ha azt látjuk, hogy a kutya érdeklődik, csóválja a farkát, akkor először a pofája alsó részét simogassuk, majd ha engedi, akkor mehetünk a feje tetejéhez is (buksijához), vagy a hátához, ha engedi!

4. Minden későbbi találkozás során tartsuk be a fenti sorrendet!

Meggyőződésem, hogy a kutyatámadások jelentős részét el lehetne kerülni, ha már egészen kicsi korban megtanítanánk gyermekeinknek, hogy miként kell viselkedniük a kutyákkal és tisztában legyenek azzal, hogy egy kutya nem egy plüssfigura!

Ahogy megtaláltuk az orosházi tenyésztők családi házát és bementünk a kertjükbe, már a bejáratnál egy édes fekete spániel várt bennünket, aki élénk farkcsóválással és szimatolással jelezte érdeklődését felénk. A tenyésztők (egy fiatal pár) rögtön odavezettek a kölykökhöz, akik éppen a kertben játszottak egymással.

Mivel az anyukájuk fekete színű volt– az a spani, aki üdvözölt minket a bejáratnál – az apukájuk pedig zsemleszínű, a kölykök is ilyen vegyesek lettek: egyik részük fekete, másik pedig zsemleszínű volt.

Amíg mi feltettük a minket érdeklő kérdéseket (pl. kaptak-e oltásokat, és ha igen, milyeneket, történt-e féregtelenítés, hányadik alom, milyen a szülők viselkedése, mit kaptak eddig enni stb.), addig a kutyusok közül az egyik zsemleszínű kisfiú (talán a legvirgoncabb) odagurult a lábainkhoz (a séta még nehezen ment neki) és elkezdte rágcsálni a kedvenc tornacipőm fűzőjét.

Menet közben persze szemügyre vettünk valamennyi kiskutyát, s mivel elsősorban zsemleszínűt szerettünk volna, a fekete kiskutyákat be is tettük vissza a helyükre. A maradék 3 kölyök nagyon eleven volt, de a legérdeklődőbb mégis az a spani volt, amelyik a cipőfűzőmre pályázott.

Nem is kellett hosszan töprengenünk: nekünk a legéletrevalóbb, legkíváncsibb kiskutya kell, az, aki a tornacipőm tönkretételén ügyködött, ő lesz a mi Benőnk!

Miután mindent megbeszéltünk, kaptunk némi tápot (amit eddig ettek) és kértünk egy olyan kis rongyot, amely eddig az alomban volt. Célunk a ronggyal csak annyi volt, hogy legyen valami Benő mellett, ami ismerős szag számára.

A hazaút is hasonlóan hosszú és fárasztó volt, s míg a párom vezetett, én elől az ölemben fogtam a kis betyárt. Meglepően nyugodt volt, s bár egy picit féltünk attól, hogy az autó rázkódásai miatt nehogy öklendezzen, szerencsénkre semmi probléma nem merült fel: a mi kis kutyusunk szinte végig szundikálta első autós utazását. Menet közben megálltunk egy hipermarketnél azért, hogy egy kicsit kinyújtóztassuk fáradt tagjainkat és Benőt egy picit sétáljon.

Amint hazaértünk, Benőt „körbevezettük” leendő otthonában és elégedetten néztük, hogy már otthon is érzi magát.

Folytatás: az első napok

 Tavaly nyáron érkezett el az a pillanat az életünkben, hogy a párommal úgy döntöttünk: szeretnénk egy kutyát.

Röviden rólunk: húszas éveik végén járó, jelenleg Pesten egy panellakás ötödik emeletén lakó, vidéken élő szülőkkel rendelkező fiatalok vagyunk. Kedvesem védőnőként dolgozik, én pedig saját cégnél próbálom megváltani a világot, gyermekünk nincsen és nem is házasodtunk még össze.

Mivel gyermekkorunkban vidéken nevelkedtünk és szüleink még mindig ott laknak (Balaton-felvidék és Pest megye), mindkettőnk családjában megszokott volt a háziállatok, különösképpen a kutyák jelenléte.

Visszatérve a bevezető gondolatra, tavaly júniusban-júliusban már érlelődött bennünk a vágy, hogy jó lenne egy kis négylábú mellénk, nem elsősorban azzal a szándékkal, hogy tapasztalatokat szerezzünk a gondoskodás és a nevelés terén az első gyerkőc megérkezése előtt.

Szüleinknél németjuhász kutyák vannak, nagytestű és energikus kutyusok, az egyikük 3 éves, a másik 13. Természetesen fel sem merült bennünk, hogy az akkori albérletünkbe, amely egy pici, 30 négyzetméteres galériás garzonlakás volt, egy nagytestű kutyát vegyünk, hiszen ez szenvedés lett volna számára is.

Az általam kinézett kutyafajta a beagle volt, a környékünkön elég sok ilyen kutyust tartottak, persze elkezdtük átolvasni a különböző kutyás fórumokat, könyveket és élménybeszámolókat. Sajnos az olvasottak némi kétséget ébresztettek bennünk, hogy valóban ideális kutyafajta lenne-e számunkra a beagle, ezért lebeszéltük magunkat róla.

Az egyik hétvégén, amikor Badacsonyban sétáltunk (nyár volt, kellemes napsütéses délutánnal), az egyik velünk szembejövő fiatal férfi egy pici, zsemleszínű 7-8 hetes angol cocker spániel kölyköt tartott a kezében. Mivel a párom már egészen fiatal korától rajongott a spanikért (a fekete színűekért) és mert nekem nagyon tetszett a látott kutyus, elhatároztuk, hogy alaposabban megvizsgáljuk a spánieleket.

Az interneten és a könyvesboltokban megtalálható szinte valamennyi jelentősebb kutyás-spánieles anyagot beszereztük és azokat áttanulmányozva döntöttük el: nekünk spániel kell. Persze hallottunk a spanik körében felmerülő egészségügyi és viselkedésbeli problémákról, de úgy véltük, hogy kellően körültekintő választás, valamint határozott és következetes neveléssel úrrá tudunk lenni a kérdéses helyzeteken.

Hosszas keresgélés után találtunk rá egy orosházi alomra, amelyben fekete és zsemle (vagy aranyszínű) kis spániel kölykök születtek. A tenyésztőnél minden fontosabb tényezőre rákérdeztünk, majd amikor meggyőződtünk róla, hogy a megfelelő alomra találtunk rá, egy péntek délutáni napon beültünk a kocsinkba és 3 és félórás utazással megérkeztünk leendő kutyusunkhoz, akit Benőnek neveztünk el.

A kiskutyák

Folytatás: hazautazás és ismerkedés